2015.12.10. Kecskeméti Lapok-Négylábú Önkéntes a kórházi betegeknél

Négylábú önkéntes a daganatos betegeknél

Pásztor Andrea

2015.12.15. 07:44

A kecskeméti onkológiai központ második emeletén ritkán hallani nevetést. Azok a daganatos betegek fekszenek itt, akik többnyire már nem kapnak kezelést. Bár csodás gyógyulásokról mindig hallani, a palliatív részlegen gyakori látogató a halál. Itt teljesít terápiás szolgálatot Borsos Andrea, a Kutyával egy Mosolyért Alapítvány önkéntese négylábú segítőjével, Fügével. Amikor ők ketten megjelennek a részlegen, rövid időre mindenki jobb kedvre derül. Egyik szokásos körútjukra mi is elkísértük őket.

Duplán adják a szeretetet

Hátsó úton, a főépületből vezető hosszú folyosón keresztül megyünk az onkológiára. Borsos Andi, azt mondja, ha a főbejáratot használnánk, egy órára biztos lekapcsolnák a nővérkék Fügét, hogy alaposan megdédelgessék. Közben megtudjuk, hogy Andrea már lassan tizenhárom éve jár ide, korábban az Ölelő Kéz Alapítvány kórházi önkéntese volt. Itt ismerte meg Füge első gazdáját, aki már végstádiumban volt. – Halála előtt négy nyolchetes kutyakölyköt bízott rám az idős hölgy – emlékszik vissza Andi. – Azt mondta, altassam el a piciket, nem tudja kire hagyni őket. Füge alig volt 40 deka Természetesen nem volt szívem leoltatni a csöppségeket, inkább felneveltem és elajándékoztam őket. Füge olyan pici volt, hogy senkinek sem kellett, így megtartottam – néz szeretettel a most se túl nagy yorkshire terrierre. – Nem nagyon bíztam benne, hogy megmarad. De azt gondoltam, ha élni akar, akkor nem plázakutyának használom, hanem dolgozni fogok vele.

Így is lett. Andrea jelentkezett a Kutyával egy Mosolyért Alapítványhoz, hogy ezentúl négylábú barátjával közösen járhasson „beteglátogatóba”. Fügének és új gazdájának is le kellett vizsgáznia. A kutyának engedelmességi és temperamentum vizsgát kellett tennie, Andi pedig a terápiás kutyakiképzők iskoláját járta ki. Így kezdhették el három éve közös missziójukat az onkológián.

– Más virágot, én kutyát hozok. Így duplán adhatunk szeretet – foglalja össze munkájuk lényegét Andi. – Vannak olyan betegek, akiket a hozzátartozóik se nagyon látogatnak, mert elrettenti őket, amit itt látnak. Mi egy kis örömöt próbálunk becsempészni a kórtermekbe, közben úgy érzem, ennél sokkal többet kapok tőlük.

Olyan beteggel még nem találkoztak, aki ne örült volna nekik. Előfordult, hogy valaki először félt a terápiás kutyától, aztán viszont úgy megszerette, hogy az utolsó perceiben is ott kellett hogy legyenek vele. Ha valaki meghal, Füge még sokáig keresi, megáll a megszokott kórterem előtt, várja, hátha visszajön.

Lenke nővér imádott betegeinél

A kis yorkie mintha tudná, ha idejön, másképp kell viselkednie, mint amikor egészséges gyerekekhez megy az iskolai programokra. Komoly, visszafogott, pedig a parkolóban még vidáman ugrándozott. Mire felérünk a másodikra, mintha még kisebbre húzná össze magát a másfél kilós munkakutya.

Lantos Lenke, az osztály részlegvezető nővére széles mosollyal az arcán fogad minket. Már nagyon várták a kutyust. Gyors bemutatkozás után indulunk is a betegekhez.

Harsány jónapottal köszön be a folyosó legvégén lévő kórterembe Andi, Fügével a kezében. – Hoztam egy látogatót Feri bácsi – mondja, és a kutyus már ott is ül a betegágyon. Feri bácsi magától nem tud felülni, de Lenke nővér felsegíti, hogy ölébe vehesse négylábú vendégét. Jutalomfalatkák kerülnek elő Andi táskájából, azzal eteti a bácsi Fügét. Nem telik sok időbe, és megnyílik előttünk. Rekedtes hangján elmeséli, hogy Tiszakécskén él kertes házban, de sohasem volt még kutyája. Ő ugyan nagyon szeretett volna, de a felesége mindig ellenezte. – Szép kiskutya, aranyos kiskutya – becézgeti Fügét, marasztalna minket. – Ne vigyék el, tőlem maradhat, elfér itt velem az ágyon – győzködi Andit, de búcsúznunk kell, hisz sok beteg várja még őket.

A szomszéd kórteremben is egy idős úrhoz megyünk, István először találkozik Fügével. Bár már az elején bevallja, hogy ő macskás, neki is jól esik megcirógatni a kutyust. – Maga nem az öregfiúkkal kosarazott? – ismeri fel egyszer csak a bácsit Borsos Andi. De bizony, jön a válasz, és az emlékek mosolyt csalnak az egykori sportoló arcára. Ez a látogatás se lehet hosszú, jobbulást kívánunk, és megyünk tovább. Lenkétől megtudjuk, hogy ez a beteg karácsonyra talán haza mehet.

Kórteremről kórteremre járunk, mindenkinek jár a jó szó, a törődés, Füge otthonosan ugrik egyik ágyról a másikra. Az utolsó kórteremben egy ujjongó hölgy fogadja. Erzsike egy hete van az osztályon, szenvtelen hangon számol be arról, hogy már a harmadik „kemót” vette fel, és vért is kapott. Két kutya és vagy tíz macska is várja haza, ők is családtagok náluk. – Ez egy ilyen jata kutya, ugye – kérdezi Fügét dögönyözve. A kutyus ahelyett, hogy megsértődne, még pacsit is ad Erzsikének. Látszik rajta, hogy élvezi, ahogy hasát vakargatja. – Ugye, kutyus, nem sokára hazamehetek – sokszor hallhatta már ezt a kérdést a kis önkéntes. Helyette Lenke nővér válaszol: – Erzsike, a jó betegeket nem engedjük ám gyorsan haza!

A nővéreknek is erőt adnak

Amikor kiérünk a folyosóra kicsit komolyabbra fordítja a szót a részlegvezető nővér, aki minden betegéhez úgy szól, mintha közeli hozzátartozója lenne. Nem véletlen, mondja, imádja őket. Tisztában van azzal, hogy számukra egy-egy simogatás, biztató szó a fájdalomcsillapítónál is többet jelent. Büszkén meséli, hogy délután egy bácsi, aki a járókeretével is alig tud haladni, segíteni akart neki az adventi díszítésben.

– Nem könnyű ezen a részlegen – vallja be, amikor rákérdezek, hogy tud naponta szembenézni emberi tragédiákkal. – Az egyik helyen még reményt kell adnunk a betegnek, a következő szobában pedig már a gyászoló családnak kell vigaszt nyújtani. Néhány méter, és teljesen más érzelmekre kell ráhangolódnunk, ez lelkileg nagyon megterhelő. Ezért aztán ugyanolyan öröm nekünk is, ha Füge megjelenik. Kicsit felrázódunk, feltöltődünk, hogy újult erővel folytathassuk a munkát.

Megköszönjük Lenke segítségét, kitartást, sok lelkierőt kívánunk neki, majd indulunk a gyerekosztályra, ahová szintén hetente jár látogatóba az önkéntes páros. Fellélegzünk, amikor betoppanunk a játszószobába. Füge önfeledten játszik a gyerekekkel, akik most valahogy egyáltalán nem tűnnek betegnek. Míg a palliatív részlegen ólomlábakon járt, itt gyorsan röpül az idő. Füge kifárad, mire végzünk, gazdája kezében viszi, amikor kifelé sétálunk a kórházból.

Út közben a parkoló felé felmerül bennem a kérdés, miért épp az onkológián kezdte Andi ezt a szolgálatot.  – Édesapám ott halt meg. Úgy hogy nem volt vele a család – adja meg a magyarázatot. – Akkor még félelmetes és idegen volt számomra az a hely. De olyan óriási űrt hagyott bennem apu elvesztése, hogy eldöntöttem, ha mellette nem lehettem ott, másoknak még megkönnyíthetem a kórházban töltött napokat. És ha úgy hozza a sors, fogom a kezüket az utolsó percekben is…

Nyugat-Európában és Amerikában teljesen természetes a kutyák jelenléte a kórházban, hazánkban azonban sokan azt se tudják elfogadni, hogy a lakásban lehet helye a négylábúaknak – mondja dr. Juharos Ágota, a Kutyával egy Mosolyért Alapítvány elnöke. – Mi régóta terveztük, hogy az országban elsők között  bevezetjük a kutyás felvezetést a kórházban, ehhez azonban kellett egy olyan páros, mint Andrea és Füge. Amikor felhívtam Svébis Mihály főigazgatót, hogy megosszam vele tervünket, annyit mondott: ha ez tényleg ilyen jó, jöhettek. Ettől kezdve egyenes út vezetett a szerződés megkötéséig. Andi tapasztalatában bíztam, de az nagy mázli, hogy Fügéből ilyen csodakutya vált. Párosuknak köszönhetően nem várt sikert hozott kórházas terápiánk. Az országos onkológiai kongresszuson be is mutattuk a programot, ehhez egy kérdőívet töltettünk ki a betegekkel és a kórház dolgozóival. Ebből egyértelműen kiderült, hogy javítja a betegek közérzetét, enyhíti a fájdalmat, és a depresszión is segít a kutyás terápia, de a nővérek hangulatán is javít, segíthet megelőzni az idő előtti „kiégésüket”. Nagy az igény rá, ezért szeretnénk bővíteni a programot, nem könnyű azonban megtalálni erre a megfelelő embereket és kutyákat.