Tófalvi Tekla

30 éve egy budapesti iskolában dolgozom. Pályám során mindig a lemaradó gyerekek felzárkóztatását tartottam fontosnak.
Néhány éve úgy éreztem, hogy kezdek kifogyni a pedagógiai eszközeimből. Sokat gondolkoztam, hogy hogyan tehetném a gyerekek számára érdekessé, színesebbé a tanulás monotóniáját. Nagy állatbarát és állatvédő vagyok. Így talán nem meglepő, hogy a  megoldás kulcsát a TERÁPIÁS KUTYÁBAN találtam meg.
Még igazán meg sem fogalmazódott bennem a gondolat, amikor 2010-ben, a tizenhárom éves kutyánk állapota váratlanul rosszabbra fordult, és a szó szoros értelmében egyik napról a másikra el kellett altatni. Szörnyű ÜRES napok következtek. Csak arra tudtam gondolni, hogy minél hamarabb újra kutyám legyen. Döntöttem, és két héttel később a szomorú nap után, az enyém volt a világ legédesebb kiskutyája Kenny. Kicsit furcsa érzés volt, mert addig csak talált kutyáim voltak.
Kennyt tenyésztőtől vettem, de ő volt a legutolsó az alomban: az „utolsó” vagy a „maradék”. Nagyon boldog voltam, hogy újra kutyás lehettem. Bevittem az iskolába, és tudtam, hogy Ő kell a gyerekeknek.
Együtt tanultunk a gyerekekkel, csak Kenny a kutyasuliban a gyerkőcök az iskolában. A házi feladatokat is meg kellett csinálni, mert a gyerekek szigorúan számon kérték tőlem, hogy hol tartunk, mi volt a lecke, mennyit gyakorolunk naponta. Hiába volt már két vizsgánk alapengedelmesség, és vezethetőség, de még gyerekek közelébe nem mehettünk hivatalosan.

Ekkor jött a CSODA és a KUTYÁVAL EGY MOSOLYÉRT ALAPÍTVÁNY, aki segített levizsgázni, és így már boldog párosként dolgozhatunk az iskolában.

Az igazi nyertesek a gyerekek és Kenny. Kenny minden nap bent van az  iskolában, mindenki imádja simogatja, és ez neki nagyon tetszik. A gyerekek boldogan bújnak a kutyához szünetekben. Szívesebben jönnek be a tanórára, nem kell keresgélni őket, hogy miért is nincsenek bent a becsöngetéskor.