Arthúr

Artúrnak hívnak, lagotto romagnolo kan kutyus vagyok. Én voltam az alom legelevenebb, legbátrabb, mondjuk ki legproblémásabb kölyke. Már születésemkor is ott volt és utána többször is meglátogatott valami furcsa figura, aki azt állította, hogy én kellek neki: mozgalmas életről, sok kirándulásról, bringázásról, valami tanulás-féléről beszélt… meg, hogy állandóan együtt…(ezek nem tudtam mik, de jól hangzott minden).
Eljött a pillanat, mikor egy tesómmal (Samuval) autóba ültünk, s meg sem álltunk a nagyvárosig. Én már akkor is – és azóta minden nap – az autóban a jobb első lábtérben utaztam. Volt olyan, hogy megpróbáltam magamnak új helyet bérelni, de ezt sosem vette jó néven az új bandavezér. De megérte ezt a helyet megszoknom, mert cserébe mindenhová magával vitt, vittek, soha nem hagytak egyedül. Minden nap elmentünk Samuért, nagyokat kirándultunk, játszottunk.
Még föl sem ocsúdtam, s egy új program is rendszeresedett. Kutyaiskolába jártunk. Na jó, most túloztam kutyaovi volt ez valójában. De ez nagyszerű program, volt sok kutya és egy csomó jutalomfalat. A feladatok meg tök könnyűek. A kutyaovit suli váltotta, alap, majd közép szinten, de nagyon jó volt, mindenki engem dicsért. Szerettem a szentendrei sulit, azóta is boldogan találkozom Andrissal – aki mindig úgy csinál, mintha az összes kutya közül engem szeretne a legjobban és mindig megengedi, hogy felugráljak rá.
Egy idő után egy másik suliba kezdtünk járni, itt megtanultam a bólyák közt tolatva közlekedni, de azt is, hogyan kell viselkedni az orvosi rendelőben és hogy a röntgen asztalon mozdulatlanul kell feküdni. Ezek biztos nagyon fontosak, nekem sokkal kevésbé tetszett, mind Andris sulija – arról nem is beszélve, hogy itt sosem találkoztam más kutyával.
Ezen mind túl kellett jutnom, mire gazdim hajlandó volt őszintén mesélni egészségügyi gondjairól, miszerint nagy fejfájásában képes kómába esni. Ezen én segíteni akarok! Minden erőmmel arra koncentráltam, hogy sikerüljön találkozniuk Dr. Juharos Ágotával, s egy szép napon Kecskemét felé vettük az irányt és elkezdődött. Első foglakozásokon nem voltam sem aranyos, sem ügyes kiskutya, jobban érdekelt a szaglászás, a kerítés melletti őrjöngés fajtársaimmal, mint a fegyelem. De valahogy megéreztem. Ágota mindig nyugodt, de határozott, bíráló, de oktató volt velünk. Emlékszem, mikor először volt rajtam “segítő hám és nyakkendő”, igaz alig lehetett rám varázsolni, de utána nagyon büszkén viseltem. Még fénykép is van rólam egy karácsonyi vásár babaházánál. Sokat jártunk a plazába, ahova csak “hámos” kutyáknak szabad ám a bejárás. Gazdim mániája lett a könyvvásárlás, hosszú-hosszú időre eltűnt a boltban és nekem nyugodtan meg kellett várnom. Megszoktam. Jártunk sokat az étterem részen, ahol sokáig csak azért nem utáltak ki, mert ott volt Ágota. De egyszer – amikor már egész otthonosan és nagyjából fegyelmezetten mozogtam, Ágotától jutalomból rántott húsit kaptam! Ezt sosem fogom elfelejteni! A vizsga Budapesten volt, sokkal nehezebben ment, mint a gyakorlás alatt, azt hiszem mindketten túlidegeskedtünk, de azért persze sikerült. Kaptam igazi hámot, amin már nem szerepel a tanuló felirat és olyan saját igazolványom is van, amit már mindenki elfogad, sőt tisztel. Már a vonaton, a metrón sem kell jegy nekem. De a lényeg nem ez: hanem az, hogy mindenhova és tényleg mindenhova együtt mehetünk és azóta sem voltam egyedül. Úgy érzem szükség van rám. Néha bizony tényleg, mostanában többször kell bizonyítanom, hogy rátermetten tudok segíteni, pedig gyakorlásból jobb volt csinálni a “trükköket”. De az jó érzés, hogy egymásnak igazán szorosan társai lettünk, mindketten bármit megtennénk a másikért. Mostanában ismét járunk tréningre, de ez inkább szórakoztató, bár lehet, hogy versenyezni is fogunk. Én ebben azt látom, hogy ha hét akadályt fejből teljesítek, akkor mindenki örül – és örömet szerezni jó (és itt is van rengeteg jutalomfalat). Szóval így lettem segítő kutya, amire büszke vagyok, boldogan dolgozom és járok a megkülönböztető ködmönkében – ahogy ezt gazdám említeni szokta.