Doki

Anyukámmal laktam még, amikor egy néni mindenféle fedatot csinált velem, de nagoyn sokat simogatott is, aztán elvitt messzire a nevelőszülőmhöz. Ő egy gimnazista nagylány, Dokinak nevezett el, mert úgy gondolta, az lesz a küldetésem hogy valakit meggyógyítok. Ennek ellenére már első napon bizonyságot adtam szeleburdiságomról, amikor egyszercsak a fejemen egy hatalmas vödörrel jelentem meg és rohangáltam körbe az udvarban. Aki kiválasztott és már a nevelőszülőmnél is figyelemmel kísérte minden csínytevésemet, egy éves koromban magához vett, és kemény munkához fogtunk, hogy nevemhez méltóan a világ legszuperebb segítőkutyája lehessek. Nem akarok felvágni, de még szerinte is zseni vagyok.

A napomnak több kedvenc része is van. Az egyik, amikor a Kisgazdám előveszi a futós pórázt és hámot és elmegyünk egyet csatangolni. A másik, amikor összekészíti a kajámat és tréningezünk, új, néha értelmetlen trükköket tanulunk. Ebben nagyon jó vagyok.

De ami mindenek fölött van, ami az abszolút kedvencem, amikor a speciális pórázt és hámot veszi elő és megyünk suliba, boltba, utazni, tehát dolgozom. Már vizsgázott páros vagyunk, szóval mindenhova mehetek vele. Ilyenkor mindig nagyon elfáradok, de boldogsággal tölt el, hogy segíthettem a Kisgazdámnak. Ahogy említettem a Kisgazdi rengeteg felesleges, ámbár vicces, trükköt tanított nekem, azonban vannak nagyon hasznosak is. Ilyen például az, hogy arra amikor a suliban vagyunk van egy különleges szőnyegem és amíg ő tanul ott kell feküdnöm rajta. Aztán tudok még deep pressure therapy-t és még sok mást. MIndezt azért, hogy együtt könnyebben érjük l nagy célokat, amit kitűztünk magunk elé.