Gombi
menhelyről keverék
Kapcsolat:
tofalvitekla@gmail.com
Rólam:
Bővebben
Sziasztok! Gombi vagyok, a Kutyával Egy Mosolyért Alapítvány 2018-ban vizsgázott, új tagja.
Életem mottója „A kilátástalanságból a boldogságba”. Mondhattam volna, hogy a reménytelenségből, de én egy küzdő típus vagyok. Életem első hat hónapjára nem szívesen emlékszem vissza, nem sok jó történt velem. Talán csak annyi, hogy megszülettem, és egy kicsit anyám kölyke lehettem. Nagyon hamar, nagyon kicsi kutya koromtól magamról kellett gondoskodnom. Nem volt gazdám, nem volt fekhelyem, nem volt mit ennem, sőt védőoltásokat sem kaptam. Csoda, hogy itt vagyok!
Fél éves lehettem, egy hideg téli vasárnap nagyon fáztam, és nagyon futkároztam, még ugrándoztam is, hogy meg ne fagyjak. Biztos ezért, figyeltek fel rám az emberek és bevittek egy olyan helyre, amit addig nem ismertem. Nagyon sok kutya volt, ketrecekbe voltak zárva mind. Én is azon vettem ám észre magam, hogy egy üres ketrecbe lettem bezárva. Szerencsére mégsem volt teljesen üres a ketrec, mert volt benne egy tálka, addig sosem látott kutyatáppal, sőt volt benne egy kis fekhely is. Tisztára nyaltam a tányért, összegömbölyödtem, és álomba szenderültem. Teli hassal azt álmodtam, hogy elvittek innen „szerető kezek”, amik mindig adnak ebbe a tálkába nekem enni. Reggel hatalmas kutyaugatásra ébredtem, és rájöttem, hogy bizony senki nem vitt sehova, és ide vagyok bezárva. Nem jöttek értem a „szerető kezek”, de örömömre a tálka nem tűnt el, és abba megint kaptam enni. Így tengettem napjaimat, bezárva, de mindig megetetve. Amikor már éppen kezdett elegem lenni a bezártságból, mert erősnek érezetem magam a rendszeres etetésektől, megjelent három vidám asszonyság.
Izgatottak voltak, engem kerestek. Kivittek egy füves területre, ahol hangosan nevetgéltek, csapkodták a tenyerüket, hol az egyik hívott magához, hol a másik. Nem győztem szaladgálni hozzájuk. Lebirkóztak, dögönyöztek, csiklandoztak, sőt meg is csíptek, csupa vidámság volt velük az élet. Hirtelen azt mondta, az egyik: „Elég volt, azt hiszem mindent láttunk, jó kiskutya lesz ez!”
Majd visszavezettek a ketrecbe és elmentek. Ezt nem hagyhatom ennyibe- gondoltam. Utánuk kell mennem. Innentől nem volt maradásom a ketrecben többé. Nem tudtam aludni, már a tálkában az étel sem esett jól. Csak feküdtem, és telt egyik nap a másik után.
Egyik reggel ismerős hang ütötte meg a fülem, a három asszonyból az egyik visszajött egy idegen házaspárral. Úgy gondoltam, hogy a férfivel lépek kapcsolatba, az asszonyok átvertek a múltkor is, mert visszavittek a ketrecembe.
A férfi lehajolt hozzám, átcserélte a „kincstári” szíjaimat, szép, piros nyakörvre, és ugyanolyan pórázra. Majd megjelent a két nőszemély, akik nagyon boldognak látszottak, valami papírokról beszéltek, amit elintéztek.
Csodák csodájára, nem a a ketrec felé indultak el, hanem az ellentétes irányba, és vittek magukkal engem is. Egyre távolabbról hallottam a kutyák ugatását. A kövérebbik asszony elvette a férfi kezéből a pórázt, vele sétálgattam egy kicsit. Majd egy furcsa doboz felé indultunk, a testesebb nő beszállt, pedig már egészen megszerettem a szagát, ekkor a régebbről ismert nő felemelt a földről, beletett abba a „szerető kézbe”, amiről álmodtam a Kisfái Kutyamenhelyben töltött első éjszakán. Elaludtam, nem akartam felébredni, azt akartam, hogy ez a csoda így maradjon.
Felébredtem, amikor megállt a doboz, de a csoda folytatódott, kaptam egy nagy tesót, gazdát, családot. SZERETETET. Elvittek kutyasuliba, ahol rengeteget tanulhattam, sok kutyával játszhattam. Majd egyre többet vittek gyerekek közé, őket még a kutyáknál is jobban szerettem. Szomorú voltam, ha otthon hagytak, és a fehér nagy testvéremet vitték helyettem, mert „ő már okos kutya”- mondták.
Én is olyan okos kutya szeretnék lenni-gondoltam. Sőt, még okosabb.
Pont olyan okos lettem, mint a nagy tesóm: mert TERÁPIÁS KUTYA lettem én is.
